Az eltűnt győzelem

A NASCAR az autóverseny szövetségek közül egyedülálló módon nem igazán szereti megmásítani a pályán elért eredményeket, még akkor sem, ha utólag kiderül, hogy a győztes autón nem volt minden a szabályoknak megfelelő. Bár fekete zászlóval rendreutasítanak pilótákat a futamok közben, ám ténylegesen, az eddigi kicsivel több mint 2500 verseny során csupán két győztestől vették el az elsőséget. 

Az első versenyen 1949-ben Glenn Dunaway nyert, de illegális rugók miatt Jim Roper neve áll az almanachban, illetve 1955-ben Daytona Beachen Tim Flock szabálytalan motorral nyert ugyan, de a győzelmet Fireball Roberts kapta meg. Három esetben pedig a hivatalos végeredmény érvényben maradt ugyan, de a győztes versenyző győzelmi statisztikájába az a bizonyos elsőség nem számított bele.

Ebből a háromból kettő Tiny Lund nevéhez fűződik, akinek a családja éveken át lobbizott a North-Wilkesboro-i illetve a Hickoryban elért győzelmeinek visszaállításáért, mígnem a NASCAR beadta a derekát és Lund így három helyett öt győzelemmel áll az örökranglistán. A harmadik kérdéses futamot pedig Bobby Allison nyerte. Ennek az utóbbi győzelemnek az ad apropót, hogy Jimmie Johnson 83 győzelemmel áll az örökranglistán, csupán egy elsőségre attól, hogy hármas holtversenybe kerüljön a 84-szeres első, Darrell Waltrippel és Bobby Allisonnal. És amennyiben a NASCAR utólag elismerné Allison elsőségét, akkor 85-szörös futamgyőztesként egyedül állhatna a negyedik helyen Richard Petty, David Pearson és Jeff Gordon mögött.

A NASCAR a korai években is több egymás alatti szériát szankcionált. Egészen addig, amíg a  sorozat korai népszerűsége csökkenni kezdett. Sztárpilóták halála, visszavonulása, a gyártók kétéves bojkottja és a kezdetek óta követhetetlenül zavaros szabályok és pontozások mind hozzájárultak a nézőszám csökkenéséhez. Az sem segített, hogy a detroiti gyárak az 1970-es évekbeli válság miatt lényegesen kevesebb pénzzel szálltak be a versenyzésbe, ami jelentősen befolyásolta a versenyzési kedvet is.

1971. augusztus 21. A talladegai Grand American futam első három helye: #49 Bobby Allison, #98 Red Farmer és #15 Wayne Andrews. Allison a pole-ból rajtolva nyert.

 

Allison konkrét példával is élt: „Anyagilag nem érte meg elutazni egy rövid oválra. Fel kellett venni négy vagy öt embert az autó mellé. Kellett egy motor a Holman-Moodytól 750 dollárért. 12-16 gumiabroncs, darabja 40 dollárért. A győzelem pedig 800-1000 dollárt ért. Már azelőtt veszített az ember, hogy egyáltalán elindult a pálya irányába. És ha nem sikerült nyerni, akkor érezhette csak igazán vesztesnek magát.”

Amíg a nagyobb versenyekre nem okozott gondot versenyzőket találni, a kisebb, vidéki pályákon túl alacsony volt a jelentkezők száma. A NASCAR (egyik) bölcsőjének számító asheville-i versenyre mindössze 17-en jöttek össze 1971-ben. Houstonban pedig 14-en. Mellesleg az indulók alacsony száma is közrejátszhatott abban, hogy mindkét futam sárga zászlós periódus nélkül ért véget (ilyet egyébként a modern érában csupán 5-ször láttunk).

De az egyik betétszéria, a Grand American még nagyobb bajban volt. Ebben a sorozatban is többnyire profik versenyeztek, ám pony autókkal (a “pony car” az izomautók olcsóbb testvérmodellje, pár példa – az első név az izom, a második a póni: Ford Torino/Mustang, Chevy Chevelle/Camaro, AMC Matador/Javelin, Dodge Charger/Challenger, Plymouth Road Runner/Barracuda, Pontiac GTO/Firebird, Mercury Cyclone/Cougar). A pénzdíjak csökkenése őket érintette leginkább. A NASCAR-t pedig az, hogy egyre kevesebb nézőt érdekeltek a kisebb autók.  1970-ben még 27 versenyt szerveztek, a ’71-es évadban már csak 7 helyszín állt a naptárban.

Szintén a talladegai futam és Allison a trófeával

 

A szezon közepén France arra a következtetésre jutott, hogy a futamok összevonása segíthet mindkét szérián (ráadásul a rövidpályás versenyeken a jegyzőkönyvek azt mutatták, hogy a másodvonalas autók időeredményei nagyon közel vannak a kupás autókéhoz, így nem is lenne egyoldalú a küzdelem). Ezért a versenynaptár második felében még meglévő rövid pályákra meghirdették a közös futamokat (az észak-karolinai Winston-Salem, North Wilkesboro, Hickory, a nyugat-virginiai Ona, a dél-karolinai Columbia, illetve a georgiai Macon igent mondott, Richmond és Martinsville promóterei viszont visszautasították az ajánlatot), azzal a kikötéssel, hogy ha egy Grand American autó nyer, akkor nem hirdetnek győztest (a győzelem csak a Grand American széria statisztikájába számít bele) és a helyezésért járó pontokat sem osztják ki.

A hat közös verseny közül az elsőt, a Myers Brothers 250-et a mai napig aktív pályának számító Winston-Salem-i, Bowman-Gray Stadiumban rendezték meg 1971. augusztus 6-án, 14 ezer néző előtt. A Bowman-Gray 1967-ig a Wake Forest Egyetem amerikai focicsapatának stadionja volt. A létezését egy New York-i sportpromóternek, Lew Francónak, és egy népszerű déli migdet pilótának, Bob Sallnak köszönheti. Sall, 39 évesen, túl versenyzői pályafutása javán, azonnal elfogadta Franco ajánlatát, és a National Sports Syndicate déli érdekeltségének igazgatója lett. A Bowman-Gray első versenyét 17 ezer néző előtt rendezték 1947-ben, s nagyon hamar a déli midget-széria legnézettebb rendezvényeivé váltak a futamaik. Két évvel később azonban a midget gyűjtőszervezete visszalépett a pálya bérlésétől és ekkor jött a képbe Bill France. Közeli barátjával, Alvin Hawkins-szal (aki több futamon betöltötte pl. a zászlókezelő posztot is) közösen bérbe vették a létesítményt.

2017. május 20. Egy Modified futam a Bowman-Gray Staduimban (Fotó: Allison Lee Isley)

A mezőnyben többek között ott volt Richard Childress (akit nem kell bemutatni), Wendell Scott (az egyedüli afro-amerikai futamgyőztes), az akkor már 25-szörös futamgyőztes Jim Paschal, a kétszeres bajnok, 45-szörös futamgyőztes Buck Baker, a korábban már említett Lund és a 2009-ig a kupában, 2013-ig az ARCA-sorozatban is aktív James Hylton is, aki annak ellenére, hogy hosszú pályafutása során csak két futamot nyert, kiegyensúlyozott teljesítményével háromszor lett második a bajnokságban (beleértve a 1971-es szezont is) és Dave Marcis is, aki 884 kupaindulással a negyedik az örökranglistán.

A verseny nagy esélyese Richard Petty volt, aki az előző négy évből háromszor első tudott lenni. Azonban Allison számára sem volt ismeretlen a pálya, az 1967-es első – két futam volt a stadionban abban az évben – versenyt ő nyerte meg. Emellett gyakorlatilag újoncként, egy évvel korábban, 1966-ban, az első teljes szezonja során egy másik emlékezetes derbin is részt vett a Bowman-Gray stadionban.

A versenyző legenda testvérpár – Bobby és Billy Myers – emlékére Myers Brothers Memorial névre keresztelt verseny volt egy másik meghatározó név, Curtis Turner hattyúdala. Turner a Winston-Salem-i verseny után már csak két csonka szezont futott és többnyire műszaki hibák és balesetek okozták a vesztét. Bár amikor célba ért, azért még ki tudott sajtolni magából pár top10-es eredményt.

Azon a bizonyos 1966-os emlékversenyen a negyedik helyről rajtolt és nagy elánnal kezdte el üldözni Petty-t és Pearsont. A nyolcadik körben a fiatal Allison került az útjába, s nem is habozott, félrelökte az újoncot. Allison körhátrányba került és csak egy cél lebegett a szeme előtt, visszavágni Turnernek. Majd 100 körébe került míg utolérte. Turner a 98. körben átvette a vezetést, és éppen Tom Pistone támadását verte vissza a 105. körben, amikor megérkezett Allison. Belülről próbálta mindkettőjüket előzni, de a keskeny kanyarban már a két autó is soványan fért csak el. Pistone a falban kötött ki, Allison és Turner pedig összeakadtak. A nevető harmadik (vagy inkább negyedik) Petty az élre állt, amikor sárgát mutattak fel.

Turner autóján elvégezték a szükséges javításokat, s amikor visszatért a pályára lelassított és várta, hogy mikor érkezik meg Allison. Ő viszont számított arra, hogy Turner törleszteni akar és megelőző csapást mért rá. Ezzel pedig elszabadul a pokol. Miután újraindult a futam, 10 körön át lökdösték egymást, ám végül mindkettőjük autójában leállt a motor és fel kellett adniuk a versenyt. A nézőknek is tetszett, amit láttak, elözönlötték a célegyenest, ahol a két roncsból éppen kimászni próbált a két pilóta. A rendőrségnek kellett rendet tennie, hogy folytatódhasson a futam, amelyet végül Pearson nyert meg. Turner és Allison egyaránt 100 dolláros (mai árfolyamon nagyjából 750 dollár) büntetést kapott. Turner csapatának tulajdonosa Junior Johnson pedig a szponzorok nyomására kirúgta a versenyzőjét.

Allison tehát tudta, mire számítson a pályán, így a miniovál döntés nélküli kanyarjait figyelembe véve új taktikához folyamodott. A nehéz kupaautókkal szemben a kisebb, agilisebb pónik előnyben voltak (250 kilogramm mínusz, jobb fogyasztás és kisebb mértékű gumikopás), ezért Allison, aki az év többi futamán leginkább a Holman-Moody Mercury Cyclone-jával illetőleg Dodge Chargerével és Ford Torino Cobrájával versenyzett, tudatosan választott a Grand American masinái közül: méghozzá a Melvin Joseph tulajdonában lévő 49-es rajtszámú vörös Boss 302 Mustangot. Az autóról csak fényképek maradtak fenn, a szakértők ezek alapján úgy vélik, hogy nem volt igazán stock, sokkal inkább a Holman-Moody műhelyben építették át a kupajárgányokhoz hasonlóan.

Allison a Myers Brothers 250-esen, amelyet megnyert (Fotó: Randy Ayers)

Az előnyös autóválasztás ellenére, még valahogy le kellett gyűrnie Pettyt, akivel szintén nem voltak a legjobb viszonyban.

Az ellenséges vetélkedés 1967-ben kezdődött az Asheville-Weaverville-i pályán, a szezon utolsó futamán. Allison nem sokkal azelőtt kapott állást a gyárilag támogatott Holman-Moody csapatnál, ahol ráadásul Fred Lorenzen volt a csapatfőnöke. Ennek fényében érthető volt, hogy mindenáron bizonyítani akart. 22 körrel a leintés előtt Allison állt az élen, de Petty félrepöccintette és átvette a vezetést. Allisont felpaprikázta az eset és 15 körrel később hasonló manőverrel visszavette az elsőséget és végül megnyerte a futamot (amelyen a leintésnél már csak négy autó volt versenyben).

Petty a következő szezon első huszonöt futamán ott volt, Allison viszont csak 14-en. Ők ketten kétszer végeztek az első két helyen (1-1 győzelemmel), és valahogy sikerült elkerülniük az újabb konfrontációt. Egészen a New Yorki-i Islip 0,2 mérföldes salakos ováljáig (megjegyzés: Islip 1984-ben szűnt meg, és igen gyakori volt a 8-as formájú pályavariáción tartott „demolition derby”, amikor a cél a másik autó összetörése, akár egy videójátékban).

Petty nagy előnnyel állt az élen, amikor megérkezett Allison mögé, aki egy nem gyári Chevelle-ben közel került a lekörözéshez a 192. körben. Igen ám, de nem hagyta magát, a két autó összeütközött, és Petty a pitbe kényszerült. Allison autója nem szenvedett súlyos károkat, folytatni tudta versenyt és Pearsont megelőzve első tudott lenni. Pettyék arra hivatkoztak, hogy Allison nem vette figyelembe a kék zászlót (a NASCAR igazából egy sárga csíkkal keresztezett kék zászlót használ, ami nem kötelező érvényű, csak figyelmeztetés a gyorsabb versenyző érkezésére, ezért a pilóta dönti el, hogy aláveti-e magát a figyelmeztetésnek), és feltartotta a gyorsabb autót. Allison viszont azzal érvelt, hogy ő félre akart húzódni, de Bobby Isaac az útjában volt. Petty testvére Maurice és csapatfőnöke Dale Inman megtalálta Allisont a verseny után. Maurice leütötte és aztán egy kicsit meg is rugdosták a földön, amíg pár szemtanú el nem rángatta őket áldozatuktól. Ám Allison nagynénje, Myrtle az utolsó szó jogán, fejbe vágta Maurice-t a retiküljével.

A 250 körös versenyt csaknem féltávig Petty vezette, a gyári támogatással készült Plymouth Road Runner volánja mögött. Petty már a kvalifikáció során pályacsúcsot autózott, ennek ellenére nem igazán tudta lerázni Allisont, aki viszont a második helyről rajtolt.

Sőt, a 113. körben kénytelen volt átengedni az elsőséget is (mint kiderült, a verseny ezzel el is dőlt). Petty és Allison a teljes mezőnyt lekörözte, viszont amikor történt egy baleset, sárga alatt Pettynek tankolnia kellett. A Grand American autók viszont az egész futamot teljesíteni tudták egy tankkal (62 és fél mérföldről beszélünk!) A kanyarokban gyorsabb Mustang ráadásul nagyjából ugyanúgy gyorsult, mint a Plymouth (ami nem csoda, hiszen a 650 lóerős motor alig maradt el a korszak kupás autóinak teljesítményétől), így Petty nem tudott már támadó pozícióba kerülni. Végül Allison három másodperces előnnyel ért célba.

Petty Roadrunnere

A Grand American erősségét bizonyítja, hogy az első tízben egy Javelin, két Mustang, két Firebird és két Camaro végzett.

Allison 1000 dollárt kapott a győzelemért. Azonban a NASCAR nem sokkal később elvette tőle az első helyet, mert nem a Grand National szabályoknak megfelelő autót vezetett. Lundékhoz hasonlóan Allison is kitartóan próbálkozik azzal (egyelőre sikertelenül), hogy meggyőzze a NASCAR-t arról, hogy a győzelemnek a kupaarchívumban a helye.

A Bowman-Gray Stadiumban többet nem rendeztek kupafutamot. Az addigi 29 verseny során a legtöbb pole-t Petty szerezte (8), a legtöbb győzelmet Rex White (6). Az utolsó futam is hozzájárult négy rekorddal a pálya halhatatlanságához: ekkor volt a legmagasabb pénzdíj (8375 dollár), a legtöbb sárga (6), a legtöbb sárga alatt megtett kör (36) és a körrekord (Petty: 55,283 mérföld/óra átlag).

A NASCAR Grand American szériája egy évvel később megszűnt. Az utolsó futamot 1972. augusztus 6-án Talladegában Tiny Lund nyerte egy ’72-tes Pontiac Firebirddel.